Dame Elizabeth Rosemond Taylor (London, 1932. február 27. – Los Angeles, 2011. március 23.) többszörös Oscar-díjas és Golden Globe-díjas angol–amerikai színésznő. Bár nevének közismert rövidítése „Liz Taylor” volt, egyik utolsó interjújában kijelentette: „Utálom, ha Liznek hívnak, mert úgy hangzik, mintha valaki kígyó módra sziszegne nekem.” Kettős állampolgár: mivel Angliában született, megillette a brit állampolgárság, amerikai szülei révén azonban az amerikai állampolgárság is.

Gyerekszínészként kezdte a művészi pályát, és sikerült zökkenőmentesen átváltania a felnőtt szerepekre. Sokak szemében ő testesíti meg a klasszikus hollywoodi sztár fogalmát: gyönyörű, tehetséges, sikeres, gazdag, mindezen jellemzőkhöz pedig viharos magánélet és különféle sztárallűrök társulnak. Fénykorában a média a világ legszebb asszonyaként emlegette. Világhírű rendezőkkel és kollégákkal dolgozott együtt, és közülük nagyon sokan úgy nyilatkoztak, hogy a színésznő Elizabethet nem szabad összekeverni a sztár Elizabethtel: számos nagynevű pályatársával ellentétben ugyanis Taylor a forgatásokon időben és felkészülten jelent meg, nem volt jellemző rá a késés, mindig hibátlanul tudta a szövegét, és ritkán kellett miatta megismételni egy-egy felvételt, egyszóval abszolút profi volt.

Nyolcszor kötött házasságot, ebből kétszer Richard Burton színésszel. Különleges ritkaságokat is tartalmazó ékszerkollekciója mellett műkincsgyűjteménye szintén nevezetes. Népszerűségét és pénzét szívesen áldozza jótékony célokra: különösen az AIDS betegség kutatását és a betegek gyógyítását támogatja kiemelten és folyamatosan. A színésznő saját bevallása szerint családja és a HIV/AIDS Alapítványnál dolgozó emberek jelentették számára az egész világot. Az Amerikai Filmintézet listáján Elizabeth Taylor a 7. helyet foglalja el minden idők legnagyobb színésznő-legendái között. 1999-ben II. Erzsébet brit királynő lovagi rangra emelte, így azóta a színésznőt a „Dame” cím is megilleti.

A kétszeres Oscar-díjas angol-amerikai színésznő a kaliforniai Cedars-Sinai kórházban halt meg 2011. március 23-án, szerdán. Az amerikai ABC televízió állítása szerint a halálos ágyánál voltak gyermekei, Michael Wilding, Christopher Wilding, Liza Todd és Maria Burton. Liz Taylornak tíz unokája és négy dédunokája is van.

Élete

Taylor édesapja, Francis Lenn Taylor (1897–1968) műkincskereskedő volt, édesanyja, Sara Viola Warmbrodt (1896–1994, művészneve: Sara Sothern) színpadi színésznő, aki 1926-ban kötött házassága után hátat fordított a színjátszásnak, és a családi életre koncentrált. A házaspárnak Elizabeth előtt egy fia is született 1929-ben, Howard Taylor.  Elizabeth háromévesen balettórákra kezdett járni. Nem sokkal a második világháború kitörése után a szülők úgy döntöttek, hazatérnek az Egyesült Államokba. Az anya előreutazott a gyerekekkel, mivel Francisnek előbb meg kellett szerveznie, hogyan telepítse át londoni galériáját a tengerentúlra. A család Los Angelesben telepedett le, ugyanis Sara szülei akkoriban ott éltek. Az ambiciózus mama elhatározta, hogy sztárt csinál szép és engedelmes kislányából. Elsőként az Universal ajánlott filmszerepet és szerződést a gyereknek, aki kilenc évesen állt először a kamerák elé. A szerződést azonban hamarosan felbontották. A mama kitartásának hála, Elizabethnek rövidesen egy másik nagy stúdió, az MGM kínált munkát. Mindjárt az első film, a Lassie hazatér (1943) felhívta a közönség figyelmét a bájos gyermekre. Elizabeth a forgatáson összebarátkozott partnerével, a nálánál 4 évvel idősebb gyereksztárral, Roddy McDowall-lel, és barátságuk tartósnak bizonyult. Következő fontos filmje A nagy derbi (1944) volt, melyben egy olyan kislányt játszott, akinek az az álma, hogy kedvenc lovával induljon egy derbin. Elizabeth partnere a korszak másik gyereksztárja, Mickey Rooney volt. A szívmelengető alkotás akkora siker lett, hogy az MGM hosszú távú szerződést ajánlott a fiatal lánynak. Az már csak mellékes gesztus volt, hogy a forgatás befejeztével hazavihette a lovat, melyet annyira megkedvelt. A filmgyártó cég természetesen fontosnak tartotta, hogy sztárjelöltje elvégezze az iskolát is: Elizabeth 1950. január 26-án kapta meg a diplomáját. Noha addig is több filmben szerepelt, karrierje az 1950-es években kezdett igazán felfelé ívelni.

1950-ben mutatták be a Papa című kedves vígjátékot, melyben Elizabeth játszotta a fiatal Kay Bankset, akinek édesapja (Spencer Tracy) nehezen barátkozik meg a gondolattal, hogy imádott lánykája férjhez megy. A sikernek köszönhetően a következő évben megszületett a folytatás, A papa kedvence (1951), amelyben az újdonsült fiatalasszony unokával kívánja megajándékozni édesapját. Theodore Dreiser regénye alapján készült George Stevens Egy hely a nap alatt (1951) című alkotása, melyben Elizabeth drámai szerepkörben mutatkozott be, és meggyőzően bizonyította, hogy felnőtt színészként is megállja a helyét. Partnere a korszak egyik legvonzóbb és legtehetségesebb színésze, Montgomery Clift volt. A két művész remekül megértette egymást a forgatáson kívül is, sőt Elizabeth szerelmes lett jóképű kollégájába. Barátságukat nem tette tönkre az a felismerés sem, hogy Clift homoszexuális volt, amit persze karrierje érdekében gondosan titkolni kellett. William Dieterle Elefántjárat (1954) című alkotásában eredetileg Vivien Leigh volt a női főszereplő, aki egészségi problémái miatt megvált a produkciótól. Szerepét Taylor vette át, bár néhány jelenetben felhasználták a Leigh-jel felvett képsorokat is. Az újabb nagy szerepet azonban megint George Stevens kínálta a színésznőnek az Edna Ferber regénye alapján készült Az óriás (1956) című filmeposzban. A történet egy texasi földbirtokos család három nemzedékének históriája. Elizabeth olyan partnereket kapott a filmben, mint Rock Hudson és a már akkor legendának számító James Dean. Mindkettőjükkel összebarátkozott, noha bennfentesek azt beszélték, hogy a két férfi viszont nem nagyon kedvelte egymást. Taylort rendkívül megrázta, hogy Dean nem sokkal a forgatás befejezése előtt tragikus autóbalesetben elhunyt. A tragédia megnövelte a film iránti amúgy sem csekély érdeklődést, és Az óriást 10 kategóriában jelölték Oscar-díjra. Elizabeth nyilvánosan fejezte ki méltatlankodását, hogy Dean végül nem kapta meg posztumusz az Oscart.

A színésznő karrierjén Az óriás nagyot lendített: egymást követték híres filmjei és nagy alakításai. Az Esőerdő megye (1957) a legendás Elfújta a szél (1939) nyomdokain haladó, nagyszabású polgárháborús dráma. Taylor alakította a gazdag Susanna Drake-et, aki elhódította a főszereplő Johnt valódi szerelmétől, a háború azonban a házaspár életét is alapvetően megváltoztatja. Johnt Montgomery Clift játszotta. A színész a forgatás időszakában súlyos autóbalesetet szenvedett, néhány perccel azután, hogy távozott Taylor villájából egy esti összejövetelről. A baleset szemtanúja volt egy másik vendég, a színész Kevin McCarthy, aki kocsiján azonnal visszahajtott a villába, hogy értesítse Taylort és akkori férjét a sajnálatos eseményről. Bármennyire megrémült Elizabeth attól, hogy alig 1 évvel Dean halála után egy másik barátját is hasonló tragédia éri, azonnal autóba ült, és a baleset helyszínére hajtott. Szinte az utolsó pillanatban érkezett: ő távolította el Clift torkából azt a két fogat, melyek a balesetben letörtek, és kis híján a színész fulladásos halálát okozták. Clift megmenekült, arcának egyik fele azonban maradandóan összeroncsolódott: állítólag később mindegyik filmjében már csak profilból tudták fényképezni. Taylor az Esőerdő megyében nyújtott alakításáért megkapta első Oscar-jelölését.

Taylor eredetileg el sem akarta vállalni a Modern kaméliás hölgy (1960) című filmet, amelyért végül megkapta első Oscar-díját. Bennfentesek szerint két komoly indoka volt az elutasításra: az egyik, hogy akkoriban az Egyesült Államokban laza erkölcsű nőnek tartották, mert állítólag elszerette Debbie Reynolds színésznő férjét, az énekes sztár Eddie Fishert, a Modern kaméliás hölgyben pedig pont egy laza erkölcsű nőt, egy luxusprostituáltat kellett játszania. Nem volt mellékes szempont az sem, hogy legutóbbi filmszerepei révén már nagy sztárnak számított, ám a régi szerződése volt érvényben, vagyis gázsija mindössze 125 ezer dollár volt. A színésznő egy igen exkluzív szerződési ajánlatot kapott a Fox filmvállalattól a Kleopátra című filmre, ha viszont nem teljesítette volna az MGM-mel szembeni szerződéses kötelezettségét, 2 év felfüggesztés várt volna rá. Ezért inkább elvállalta Modern kaméliás hölgyet. Fogadkozott ugyan, hogy pokollá teszi a forgatást, amiért az MGM belekényszerítette a filmbe, fenyegetőzéseit azonban nem váltotta be.

A 125 ezer dollár valóban csak zsebpénz volt ahhoz az egymillió dollárhoz képest, amit a Fox ajánlott számára a Kleopátra címszerepéért. Taylor volt az első színész, aki ilyen rekordösszeget kapott egy filmszerepért, ügyes ügyvédje pedig olyan szerződést kötött, mely szerint a művésznő a bevétel 10%-át is megkapja, a forgatás időszaka alatt pedig gyakorlatilag minden költségét a Fox fizeti. (Állítólag Taylor összesen 7 millió dollárt keresett a filmen.) A filmgyár elég rossz anyagi helyzetben volt, azt remélték, a Kleopátra éppúgy kihúzza őket a bajból, mint néhány évvel korábban a Ben-Hur (1959) az MGM-et. Ehhez persze egy nagy sztárra volt szükség, és Liz Taylornál alkalmasabb személyt akkoriban nem találtak volna. A rendezésre Rouben Mamouliant kérték fel. Caesar szerepét Peter Finch kapta, Antoniusét pedig a Ben-Hurból is ismert Stephen Boyd. Forgatási helyszínnek Londont választották. Már álltak a díszletek, kezdődhetett volna a munka, amikor Taylor influenzás lett. Állapota az antibiotikumok ellenére fokozatosan romlott, kétoldali tüdőgyulladást kapott. A Fox illetékesei az ideg-összeroppanás határán álltak, hiszen Taylor betegsége több mint százezer dolláros veszteséget jelentett naponta, mivel a címszereplőre majdnem minden jelenetben szükség lett volna. Az orvosok többhetes pihenőt írtak elő a sztárnak. A biztosítótársaságok ragaszkodtak ahhoz, hogy Taylort cseréljék le, ám a Fox elnöke úgy vélte, csak Liz tudja megmenteni a vállalatot a csődtől. Ez az állapot azonban vészesen közeledett: 7 millió dollár körül jártak már a kiadások, miközben a forgatás igazából még el sem kezdődött. A helyzetet súlyosbította, hogy lejárt a Pinewood stúdióval kötött bérleti szerződés, új forgatási helyszínt kellett keresni. A tétlenségbe belefáradt Mamoulian lemondott a rendezésről. A helyére Joseph L. Mankiewicz – a Múlt nyáron, hirtelen rendezője – lépett, aki vállalta a forgatókönyv átírását is. Nem sokkal 28. születésnapja után Elizabeth egyik reggel rosszul lett a szállodai szobájában, levegő után kapkodott: életét csak a gyors gégemetszés mentette meg, amit a szálloda orvosa hajtott végre. Állapota ennek ellenére napokig válságos volt: a média óráról órára drámai tudósításokat közölt a színésznőről. A kis híján tragikusan végződött betegség pozitív hozadéka az volt, hogy Liz visszanyerte az emberek szimpátiáját, melyet a Fisherrel való kapcsolata miatt veszített el. Ő maga később azt mondta, hogy szerinte a Modern kaméliás hölgyért kapott Oscar-díja is inkább szólt az egészségi állapotának, semmint az alakításának.

Az orvosok féléves pihenőt tanácsoltak. A Fox vezetősége kénytelen volt beletörődni ebbe, és ezt az időt arra használták fel, hogy új díszletet építtessenek Rómában, a Cinecittà stúdióiban. Az már csak hab volt a tortán, hogy mire elkezdődhetett volna az olaszországi forgatás, a két férfi főszereplőnek egyéb kötelezettségei miatt el kellett hagynia a Kleopátra stábját. Caesar szerepét ezután Rex Harrison, Antoniusét pedig Richard Burton kapta. A római forgatás feszített tempóban és feszült hangulatban zajlott. A Fox a költségek miatt türelmetlenkedett, és Mankiewicz csak úgy bírt lépést tartani a filmgyár által diktált tempóval, hogy majdhogynem előző éjszaka írta azt, amit másnap leforgatott. Ez a fajta improvizáció azonban csak növelte a költségeket, hiszen jó néhány, később feleslegesnek bizonyult jelenetet is felvettek emiatt. További problémát jelentett, hogy a forgatáson szerelem bontakozott ki Taylor és Burton között. Mindketten házasok voltak, ezért nagyszabású botrány volt kilátásban, amely kedvezőtlenül befolyásolhatta volna a forgalmazást. A médiának köszönhetően a botrány nem is maradt el: a Vatikán például nyilvánosan elítélte a szerelmespárt, az Egyesült Államokban pedig olyan indítványok hangzottak el, hogy vonják vissza Burton vízumát, Taylort pedig nyilvánítsák nemkívánatos személynek. Az óriási médiacirkusz a várakozásokkal ellentétben pozitív eredménnyel járt: a közönség a premier után tódult a mozikba, hogy lássa a több mint négyórás (eredeti változatában 320 perces!) szuperprodukció botrányos szerelmespárját. A kritikák többsége viszont lesújtó volt, és Taylort – reményeivel ellentétben – nem jelölték újra Oscar-díjra. A közönség érdeklődése is hamar alábbhagyott, és a Kleopátra csak évekkel később vált legendává, és hozta vissza busásan a 44 millió dolláros (1999-es árfolyamon: 270 millió dollár!) gyártási költségét a video- és DVD-forgalmazás révén.

A Taylor–Burton-páros a Kleopátra után további filmeket forgatott együtt. A fontos személyek (1964) és az Út a szeretet felé (1965) kedvezőtlen fogadtatása arra utalt, hogy talán nem jó ötlet, ha közösen filmeznek, noha számukra anyagilag határozottan kifizetődő. Az igazi elismerést a következő két film, a Nem félünk a farkastól (1966) és A makrancos hölgy (1967) hozta meg a művészeknek, akik időközben összeházasodtak. A Nem félünk a farkastól Edward Albee Magyarországon is sokszor játszott színdarabjának filmváltozata, cselekménye egyetlen éjszaka alatt játszódik. A korosodó házaspárhoz vendégségbe érkezik egy fiatal házaspár. A vendéglátók, George és Martha szeretettel és gyűlölettel teli kapcsolata tárul fel a meghívottak, Nick és Honey (meg persze a nézők) előtt. Bár a szereposztás mai szemmel nézve igazán ideálisnak mondható, a Warner illetékesei eredetileg csak Elizabeth Taylort kívánták szerződtetni: George szerepét Jack Lemmonnak, Nickét Robert Redfordnak szánták. Mivel mindketten visszaléptek, új színészeket kellett keresni. Burton Elizabeth javaslatára került a stábba. Kettőjük közül Liz volt a nagyobb sztár: Burton 750 ezer dollárjával szemben Taylor egymillió 100 ezret kapott, továbbá 10%-os bevételrészesedést, valamint azt a jogot, hogy az ő neve szerepeljen legfelül a plakátokon. Taylor ragaszkodott ahhoz is, hogy Mike Nichols üljön a rendezői székbe. Javaslatát némi huzavona után elfogadták: Nichols elismert rendező volt a Broadway-n, ha filmrendezői tapasztalatai nem is voltak, nevének presztízse sokat számított. A másik házaspárt Sandy Dennis és George Segal játszották. Elizabeth a szerep kedvéért hízókúrába kezdett, hogy hitelesen el tudja játszani a valós életkoránál majdnem két évtizeddel idősebb, slampos, kövér és alkoholista Marthát. (A médiapletykák szerint az italozásra nem kellett külön felkészülnie, ezen a téren állítólag a magánéletben is méltó párja volt a híresen nagyivó Burtonnek.) A filmdráma nagy szakmai és közönségsiker lett, 13 kategóriában jelölték Oscar-díjra, köztük mind a 4 főszereplőt. Csak a hölgyek, Liz és Sandy kapták meg a díjat, de különböző okokból egyikőjük se volt jelen a díjkiosztó gálán. Taylor számára Martha megformálása volt pályafutása csúcsa: egyetlen későbbi szerepével sem tudott e csúcs közelébe jutni, bár volt még néhány figyelemre méltó alakítása.

Házasságai

Taylor nyolcszor ment férjhez hét férfihez:

Conrad Hilton Jr., más néven: Conrad „Nicky” Hilton (1950. május 6. – 1951. január 29.) (elvált)

Michael Wilding (1952. február 21. – 1957. január 26.) (elvált)

Mike Todd (1957. február 2. – 1958. március 22.) (megözvegyült)

Eddie Fisher (1959. május 12. – 1964. március 6.) (elvált)

Richard Burton (1964. március 15. – 1974. június 26.) (elvált)

Richard Burton (másodszor) (1975. október 10. – 1976. július 29.) (elvált)

John Warner (1976. december 4. – 1982. november 7.) (elvált)

Larry Fortensky (1991. október 6. – 1996. október 31.) (elvált) 

Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Elizabeth_Taylor